Könyvértékelés - V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

Sziasztok! Ma egy új könyvértékeléssel érkeztem, ezúttal V. E. Schwab Addie LaRue láthatatlan élete című regényéről írtam nektek. Köszönöm szépen a recenziós példányt az Agave Könyveknek!

A bejegyzésem a Prológus Addie LaRue láthatatlan élete projektjének a részét képezi.

Fülszöveg:

Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének.

A könyvről:

Hatalmas izgatottsággal vártam a regény megjelenését, mivel mindenhol nagy méltatásnak örvendett. A fülszöveg első olvasatra felkeltette az érdeklődésemet, tudtam, hogy egy egyedi atmoszférával rendelkező könyvet fogok a kezeim között tudni, amely garantáltan hatással lesz rám. Nos, nem kellett csalódnom. V. E. Schwab regénye hozta az elvárt színvonalat, és felejthetetlen élményt nyújtott.

Már az alapkoncepció is igazán különleges: adott egy lány, Addie LaRue, aki nem akart férjhez menni, nem akart egy előre megírt életet élni majd szép lassan elporladni, így alkut kötött a sötétség istenével a szabadsága érdekében. A sötétség azonban nem teljesen olyan életet adott Addienak, mint amit a lány kért, így Addienak meg kellett tapasztalnia, ahogy mindenki elfelejtette őt a korábbi életéből, és a jövőben sem fog tudni tartós ismertségeket kötni, ugyanis amint valaki nem látja a lányt, már ki is törlődött az emlékezetéből. 

Ez a regény egy igazán különleges történetet tár elénk, amelynek már maga az olvasása is igazi élmény. Eltűnődtem, hogy mennyi erő és kitartás kell ahhoz, hogy valaki olyan életet éljen, mint Addie. A lány egy nagyon karizmatikus, erős karakter, aki soha nem adja fel, a végletekig kitart. Úgy gondolom, hogy ezekre a tulajdonságokra nagy szüksége is van az évszázadok során, különösen azokban a pillanatokban, amikor a legsűrűbb a sötétség, amikor legszívesebben feladná, megadná magát Luc-nak, de minden egyes alkalommal sikerült talpra állnia és bebizonyítania, hogy őt nem olyan fából faragták. Van benne bőven dac, bizonyítási vágy, kíváncsiság, egy felfedezésre váró világ izgalma. Addie LaRue egy felejthetetlen karakter, aki az évek során megtanulta az átka határait feszegetni, néha elmosni, ennek köszönhetően kissé elviselhetőbbé téve egy igazán magányos életet. Mert hiába akad egy estére társasága az embernek, ha a sötétségen kívül nincs senki más, aki emlékezzen rá. Egy nap azonban mégis csoda történt, és egy New York-beli antikvárium boltvezetője, Henry emlékezett a lányra. Ekkor minden gyökerestől felfordult, amit eddig Addie ismert és tudott a világáról.

Henry élete sem volt egyszerű, számtalan démonnal küzdött, és úgy érezte, hogy képtelen olyan életet élni, mint amit várnak tőle. Hogy nem tud az a személy lenni, akinek lennie kellene. Nem találta a helyét a világban, és folyamatosan látta a szürke viharfelhőket, amelyek úgy telepedtek rá, akár az árnyék. Egy nap megismerkedett egy különleges lánnyal, aki más, mint a többiek. És akkor, döbbent rá Henry, végre kezdi megtalálni a helyét: amely a lány mellett van. Nagyon szerettem Henry karakterét is, azt, hogy Addie-hez hasonlóan ő sem csupán fekete-fehér, hanem színek egész skálájával lehetne jellemezni. Kedves, őszinte, vicces, jó barát – legalábbis próbált az lenni, már amennyire a fejében tomboló vihar hagyta. De vajon mi miatt emlékszik a lányra? Addie talált egy rést az átkon? Végre hibázott a sötétség? Vagy talán teljesen másról van szó?

Luc (a sötétség) egy rendkívül karizmatikus, rejtélyes és furfangos karakter, ahogy az egy istenhez hasonló lényhez illik. Nagyon szerettem a jeleneteket, amelyekben felbukkant, a macska-egér játékukat Addie-vel. A regény során számos arcát megmutatta Luc, akire sok mindent lehetne írni, de azt nem, hogy egy közömbös személyiség lenne. Néha egy gőgös isten képében tündökölt, máskor egy magányos férfiében, néha pedig próbált túllépni önmagán, és esélyt adni valami olyannak, amely az ő életében még nem nagyon volt jelen. 

A könyv olvasása során akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy vajon én tudnék-e úgy élni, mint Addie. Igen, vitathatatlanul kecsegtető a halhatatlanság, de milyen áron? Minden egyes nap úgy felkelni, hogy aki mellett fekszel az ágyban, csak egy idegent lát? Hogy amint szem elől tévesztenek, már nem is emlékeznek rád? Azt hiszem, hogy nekem nem menne, én nem vagyok olyan erős, mint Addie. Csodáltam a főszereplőnket, aki minden nehézség ellenére is megpróbálta kihozni a lehető legjobbat az életéből, és ámulattal szemlélte egy új, felfedezésre váró világ minden jelenségét. Addie jelen volt a múltban, jelen van most is, és itt lesz a jövőben is, hiszen olyan gyermekded kíváncsisággal szemléli a világot és annak minden történését, olyan intenzitással keresi a kiapadhatatlan csodákat, hogy mindig talál valami újat, amely miatt megéri. 

Külön tetszett, hogy a történet több idősíkon is játszódik. Szeretem, amikor egyszerre bontakozik ki a múlt és a jelen, és szépen fokozatosan jövünk rá az utalások valódi értelmére. A fejezeteket elválasztó illusztrációk is csodálatosak voltak, szerintem nagyon illettek a regényhez és ehhez a gyönyörű kiadáshoz. 

Boldog vagyok, hogy elolvashattam ezt a könyvet, amely az első pillanatoktól kezdve elvarázsolt. Addie egy olyan utazásra vitt magával, amely során számtalan helyen járhattam, és rengeteget tapasztalhattam a világról, a múltról és a jelenről. Tetszett, hogy a művészet is ilyen nagy szerepet kapott a történetben, jó volt elmerülni a sorok között. Egy csodás könyv, amelyet megéri elolvasni.

Ti olvastátok már a regényt? Ha nem, akkor tervezitek?

A könyv megvásárolható 25% kedvezménnyel erre a linkre kattintva: bit.ly/addielarue_agave

Köszönöm, hogy velem tartottatok,

Dorka

Könyvértékelés - Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Sziasztok! Ma egy könyvértékeléssel érkeztem, ezúttal Erin Morgenstern regényéről, az Éjszakai cirkuszról írok nektek. Köszönöm szépen a recenziós példányt az Agave Könyveknek!

A bejegyzésem a Prológus Éjszakai cirkusz projektjének a részét képezni.

Fülszöveg: 

1886-ban egy rejtélyes utazócirkuszból nemzetközi szenzáció lesz. A Cirque des Rêves csak éjjel van nyitva, fekete és fehér színekben pompázik, és mindenkit vár, aki felfedezné kör alakú ösvényeit vagy felmelegedne tüzeinél.

Noha itt is találhatóak akrobaták, jósok és kígyóemberek, az álmok cirkusza nem szokványos látványosság. Egyes sátraiba beköltöztek a felhők, másokban jég van. Mintha valamiféle varázslat bűvkörébe vonná a szerelmeseit, akiket rêveurnek, vagyis álmodozónak hívnak.

A történet középpontjában két fiatal mágus áll: Celia és Marco. Kisgyermek koruktól fogva arra tanították őket, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másik felett. Amikor Celia véletlenül rájön, hogy Marco az ellenfele, együtt lenyűgöző varázslatba kezdenek.

A könyvről:

Nagyon régóta szerettem volna már elolvasni ezt a regényt, így hatalmas örömmel fogadtam a hírt, hogy az Agave Könyvek gondozásában újra megjelenik hazánkban. Korábban már volt lehetőségem olvasni a szerzőtől (Csillagtalan tenger), így tudtam, hogy egy igazán egyedi történetre kell számítanom. 

A regény középpontjában egy különös cirkusz áll, amely csak éjjelente van nyitva. A Cirque des Rêves engem is elvarázsolt, hiszen olyan szemléletes leírásokkal találkozhattunk, amelyeknek köszönhetően szinte már én is ott éreztem magam a csíkos sátorponyvák között. Ebben a cirkuszban van minden, amiről csak álmodni mer az ember: találkozhatunk kígyónővel, illuzionistával, artistákkal és megannyi érdekes sátorral, gondoljunk csak a Jégvirágok kertjére, amely az én személyes kedvencem lett. A kötet azonban nem csak maga a cirkusz miatt ennyire különleges, hiszen a történet középpontjában egy párbaj áll. 

Celia és Marco mondhatni természetfeletti képességekkel rendelkeznek, amelyet a hétköznapi ember talán varázslatnak nevezne. Főszereplőink azonban soha nem élhettek normális életet, köszönhetően két ősöreg „mágusnak”, akik már egészen fiatal korukban elrendeltették, hogy meg kell majd küzdeniük egymással, be kell bizonyítaniuk, hogy ki uralja jobban a képességüket. 

„Mindenféle hatás lehetséges, az egészen hétköznapitól a nagyon mélyig. Megeshet, hogy a történet, amit elmesélsz, beköltözik valakinek a lelkébe, a vérévé válik, része lesz a személyiségének és az élete céljának. Ez a mese mozgatja majd, ez hajtja előre, és ki tudja, mi mindent fog tenni miatta, a te szavaid miatt.”

Az Éjszakai cirkusz egy rengeteg karaktert mozgató, sok-sok évet felölelő történet, fantasztikus írói stílusban találva. Szinte úgy éreztem, hogy visz magával az egész cselekmény, nagyon nehéz volt letennem a könyvet. Az egész annyira komplex, minden összefügg mindennel, azt pedig különösen kedveltem, hogy az információkat szépen fokozatosan tudtuk meg a párbajról és a karakterekről, semmi sem lett csak úgy a nyakunkba zúdítva. A szerelmi szál is nagyon szépen alakult ki a főszereplőink között, teljesen valósághűvé téve az ő kapcsolatukat.

Apropó, karakterek… Ritka az olyan történet, amely ilyen sok erős figurát tud felvonultatni, és közben senki sem veszti el a jellemét. Dixi és Pixi párosa lett az én abszolút kedvencem, imádtam az összes jelenetüket, de szorosan mögöttük áll a sorban Celia, Marco, Isobell, Bailey, Herr Friedrick Thiessen, Mr. Barris és a Burgess nővérek.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Különleges volt, egy nem hétköznapi történet, amely egy kis varázslatot csempészett a szürke őszi napjaimba. Bátran tudom ajánlani mindenkinek, akik szeretnének egy kívül-belül gyönyörű fantasyt olvasni.

„ – Csodálja a cirkuszt? – kérdezi.

– Igen – vágja rá habozás nélkül.

– Jobban, mint bármi mást a világon? – folytatja a faggatózást Elizabeth.

–  Igen. – Baley önkéntelenül elmosolyodik, pedig a nő roppant komoly arcot vág, ráadásul a fiú szíve még mindig összevissza ver az izgalomtól.

– Akkor maga rêveur – jelenti ki Elizabeth. – Nem számít, hogy milyen ruhát visel. "

A könyv megvásárolható erre a linkre kattintva.

Ti olvastátok már az Éjszakai cirkuszt? Hogy tetszett nektek?

Köszönöm, hogy velem tartottatok,

Dorka

Könyvértékelés - Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Sziasztok! Ma ismét egy könyvértékeléssel érkeztem, ezúttal pedig Suzanne Collins újdonságát, az Énekesmadarak és kígyók balladája című regényét vesézem ki. Az értékelésem a Prológus projekt keretén belül született. Erre a linkre kattintva pedig elérhetitek a Prológus oldalát!:)

Köszönöm szépen a könyvet a Prológus és az Agave Kiadó csapatának!

Fülszöveg:

A becsvágy hajtja.

A küzdelem élteti.

De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül. 

A könyvről:

Mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretném tisztázni, hogy én korábban nem olvastam az Éhezők viadala kötetetek, csak a filmvásznon keresztül ismerem a történetet. Tudom, hogy sokan kifejezetten nem kedvelik Snow karakterét, de én nem tartozom és soha nem is tartoztam közéjük. Nagyon megörültem, hogy ez a könyv az ő főszereplésével készült el, hiszen nagyon kíváncsi voltam, hogy honnan indult el és mi vezetett ahhoz, hogy Panem egyik legnagyobb zsarnoka legyen.

Coriolanus Snow jó ember volt. A Kapitólium egyik régi, nagy múlttal és dicsőséggel rendelkező családjának a leszármazottja, aki elegáns viselkedésével, gondolkodásmódjával és megjelenésével sikeresen tartotta fenn azt a látszatot, hogy a családja régi fényűző élete megmaradt. Az első fejezetekben egy olyan fiúval találkozunk, akivel akaratlanul is, de elkezdünk szimpatizálni. Mint említettem, Coriolanus jó ember volt, jó és nemes értékeket képviselt. Szerette a családját, és mindent megtett annak érdekében, hogy biztosítsa számukra a biztonságot. 

A Kapitólium még mindig hordozza a háború során szerzett sebeket, de megpróbál újjáépülni és újjászületni, hiszen a káoszt csak fegyelemmel, szabályozással és a Kapitólium közbenjárásával lehet megelőzni. A Kapitólium volt a háború igazi áldozata, és betekintést kaphattunk az ott élő emberek háború alatti sínylődéseibe is. Nem volt mit enni, nem volt hol szórakozni, az emberek akár már a kannibalizmusig is folyamodtak, hogy életben tartsák önmagukat és családjukat. Kemény időszak volt, tele szenvedéssel és fájdalommal. A Snow család ennek a háborúnak a viseli a kegyetlen sebeit.

A kötet a 10. Éhezők viadala előtti, közbeni és utáni eseményeket mutatja be. Coriolanus Snow az Akadémia végzős diákja, akit az a megtiszteltetés ért, hogy az Éhezők viadala egyik mentora lett. Lelkesen áll a feladat elé, hiszen nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint azt, hogy elnök lehessen. Az ehhez vezető út kemény és rengeteg tanulással teli, de ő nem adja fel. Az Éhezők viadalában betöltött mentor pozíciója pedig segíthet elérni a céljait. Sikerült fenntartania a látszatot, hogy a mai napig fényűző életet élnek, így nagy reményekkel állt neki az Aratásnapi ceremóniának is. Coriolanus legnagyobb döbbenetére és legnagyobb megalázására azonban a 12. körzeti lány kiválasztottat bízzák rá, egy eleve esélytelen indulót. Ezek után indul be a regény valódi cselekménye, és veszi kezdetét a 10. Éhezők viadala.

Erre a történetre úgy gondolom, hogy elég sok jelzőt lehet használni, de én most a merészt választanám. Számomra igazán felüdülés volt olvasni a kapitóliumi emberek gondolkodásmódját, és nem azért, mert én is így vélekednék a dolgokról, szimplán jól esett bepillantást kapni ebbe az őrült világba. A kapitóliumi emberek felsőbbrendűek, a körzeti aljanép felett állnak. Műveltek, elegánsak, gazdagok. A világ a lábuk előtt hever, és ők irányítják egész Panemet. Coriolanus is ebben a szemléletben nevelkedett, aki bár megtapasztalta a nélkülözést is, mégis ennek a szemléletmódnak adta át magát. A könyvben figyelemmel kísérhetjük azt, ahogy ő formálódik, ahogy elveszíti az ártatlanságát. A tiszteletreméltó kapitóliumi polgárra azonban mély hatást gyakorol az ő kiválasztottja és mentoráltja Lucy Gray, aki hatására Coriolanus megkérdőjelez mindent, amiben hitt. A lány ártatlansága és kedvessége leveszi a mi főszereplőnket a lábáról, akinek a hatására Coriolanus jobb emberré szeretne válni. Igen, jobb emberré szeretne válni, de a főjátékmester kegyetlen játszmába taszítja az ifjú Coriolanus Snowt, megismerteti vele az élet kegyetlen oldalát. dr. Gaul egy radikálisan gondolkodó személy, akire egyértelműen ráaggatható az őrült jelző. Őrült, de a maga elcseszett világában egy zseniális tudós, aki nem mellesleg hihetetlenül jól tudja manipulálni az embereket. Nem számít neki senki és semmi, csak érje el a célját. Amikor Coriolanus az események középpontjába csöppen, a saját kárán kell megtanulnia, hogy a hatalomhoz vezető út nem pont olyan egyszerű, fényes és tisztességes, mint ahogy azt ő hitte. Az emberi természet eredendően rossz. Ha nincsenek szabályozva a cselekedeteik és az életük, akkor kitör a káosz, és a káosz fájdalmat szül. Sokkoló volt olvasni a körzetekben zajló életről, a hatalmas ellentmondásról, ami az ő életük és a Kapitóliumban élők között megfigyelhető. 

A történet alakulásában rengeteg karakter játszik fontos szerepet, akik vagy a támogatásukkal vagy az ostobaságukkal, esetleg a kedvességükkel, de hatással voltak Coriolanus életére és döntéseire. Sejanus, Tigris, Nagymadám, Anyuka, dr. Gaul, Hingbottom dékán, Clemensia és még számos egyedi és fantasztikus karakter szerepel ebben a kötetben. Különösen kiemelném Sejanust, aki egy Kapitóliumban élő fiú körzeti szívvel, és Lucy Grayt, aki egy nagyon rejtélyes személyiség. Talán nekik kettejüknek van dr. Gaulon kívül a legnagyobb szerepük Coriolanus fejlődésében és az események alakulásában, és garantáltan hatalmas megdöbbenéseket fognak okozni.

A könyvben nagy szerepet kap az éneklés is, amely szerintem nagyon feldobta a történetet, hiszen egy-egy ballada/dal néha sokkal többet árult el, mint maguk a "beszélt" szavak. Külön szeretném még kiemelni, hogy a regény végét imádtam, az utolsó sorok kifejezetten zseniálisra sikerültek, és adnak egy jó nagy elégtételt az olvasónak.

Amikor belenéztem a könyvbe, nagyon megijedtem a szedését látva, hiszen egy oldalon viszonylag sok szöveg található, de annyira lehengerlő és fantasztikus az írónő stílusa, hogy nagyon könnyű volt haladni a történettel. Számomra hihetetlenül izgalmas volt, tartogatott olyan fordulatokat, hogy egyszerűen a zseniális jelzőn kívül mást nem is tudok mondani. Őszintén nem hittem volna, hogy ez a könyv ilyen mély benyomást fog tenni rám, de hatalmas csalódás volt a lehető legpozitívabb értelemben. Én egy új kedvencet avattam. Imádtam ezt az őrült világot, ezt az őrült gondolkodásmódot, számomra újszerű volt, és kifejezetten jó volt végre nem egy pozitív szemléletmódú regényt olvasni. Különösen tetszett, ahogy Coriolanus magát is győzködte, hogy ő jó ember, annak ellenére is, amiket tett. De vajon mikor lendülünk át a ló túloldalára? Mikortól számít valami önvédelemnek és valami gyilkosságnak? Mikor lépjük át azt a vékony határvonalat, amit ha átlépünk, már nem számítunk jó embernek? Mindenki olyan, mint amilyennek mutatja magát? Számos hasonlóan érdekes kérdést tehetnék még fel, amikre valamilyen szinten lehetetlenség válaszolni. Ha érdekel Coriolanus és a regény álláspontja, akkor ajánlom neked ezt a fantasztikus történetet, amely engem levett a lábamról.

Óh, és soha ne feledjétek: A hó mindig felül landol.

Eljössz-e ahhoz a fához,

ahol egy férfit felakasztottak,

mert megölt három másikat?

Különös dolgok estek meg itt.

Nem lenne abban semmi furcsa,

ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.

Nektek hogy tetszett az Énekesmadarak és kígyók balladája? Erre a történetre számítottatok?

Ha szeretnék megvásárolni a könyvet, akkor erre a linkre kattintva megteheted: https://bit.ly/enekesmadarak

Köszönöm, hogy velem tartottatok. Találkozunk a következő blogbejegyzésem során,

Dorka